1. Fejezet

Colton
A színpadon állok, teljesen lefagyva. Még mindig nem hiszem el,
Martin hogy tehette ezt velem!
A saját bátyám!
A színpad háta mögött összeszólalkoztunk. Azt akarta, hogy tartsam magam a megállapodáshoz, de én határozottan kijelentettem,
hogy ez nem fog megtörténni. Most mégis itt állok, a fényképezőgépek kattognak, egyre több ember gyűl körém, és mindenki gratulál a
kibaszott nem létező eljegyzésemhez! Polett meg továbbra is a nyakamon csüng és játssza a boldog menyasszonyt! Mikor végre összeszedem magam, rögtön Lizit kezdem keresni a tekintetemmel, de a hely
ahol ült, ahol most is ülnie kéne üres.
A rohadt életbe, elment!
Abban reménykedem, hogy Lizi még a teremben van, és meg tudom akadályozni, hogy elmenjen. Meg kell tudnia, hogy ez az egész
nem az én ötletem.
Kikapom Martin kezéből a mikrofont.
– Lizi, ha itt vagy még, tudnod kell, hogy semmi közöm ehhez
az egészhez! Nem veszem el Polettet! Kérlek, maradj most ott, ahol
vagy! Beszéljük meg! Szeretlek, egyedül csak téged! – kiabálom kétségbeesve a mikrofonba.
Nem is tudom, mit várok, hogy majd felkiált, hogy én is szeretlek,
Colton! Igen, legbelül pontosan ezt várom. De a válasz csak döbbent
néma csend. Mindenki ledöbben a bejelentésemtől, Polett és Martin
arca hófehér, de pont leszarom. Velük majd később számolok! Most
az a legfontosabb, hogy Lizi előtt tisztázzam magam. Mivel nem jön
semmilyen válasz, leugrok a színpadról és átvágok a tömegen. Mindenki döbbenten nézi az ámokfutásomat, ahogy őrült módjára Lizi ne-
vét kiabálom. Már látom is a holnapi szalagcímeket az újságokban, de
nem érdekel, csak Lizi számít, hogy megtaláljam. Kirohanok a teremből és egyenesen a biztonságiak felé veszem az irányt, abban remény-
kedve, hogy talán látták, merre szaladt.
– Nem láttatok egy lányt kifelé szaladni a teremből? – érdeklődöm
tőlük.
– Alig pár perce egy feltűnően csinos nő viharzott ki abból a teremből – mutat az ajtóra – látszott rajta, hogy nagyon fel van dúlva – mondja az egyikük.
– Azt nem látták, pontosan merre ment?
– Nem, uram! Sajnáljuk!
A francba! Most hol keressem?
Kimerülten térek vissza a szállodába. Hosszú órán át bolyongtam
az utcán, reménykedve, hogy megtalálom Lizit, de mindhiába, mint-
ha elnyelte volna a föld.
Ahogy visszaérek, egyenesen a bárba megyek. Muszáj valamit innom, hogy megnyugodjak. Nincs erőm visszamenni az üres szobába,
és szembenézni azzal, hogy Lizi már nincs ott.
Azt hiszem, Lizinek fogalma sincs róla, mit jelent ő nekem. Hogy
milyen menthetetlenül szerelmes vagyok belé. Leülök a pulthoz és
kérek egy pohár whiskyt, majd még egyet és még egyet. A szívem, a
lelkem darabokban van. Félelem, kétségbeesés, harag és csalódottság
kevereg bennem. Félek attól, hogy Lizinek valami baja esik az utcán,
kétségbe vagyok esve, hogy soha többé nem fogom látni. Haragszom
Martinra, amiért így elárult, Polettre amiért megfenyegetett, magamra, hogy hagytam ezt a kibaszott helyzetet így elfajulni, és Lizire,
amiért megint elmenekült, és esélyt sem adott, hogy megmagyarázzam. Csalódott vagyok, mert úgy érzem, ez a kapcsolat csak nekem
volt igazán fontos. Annyi mindent tettem, hogy bebizonyítsam neki,
komolyan gondolom vele, hogy mindennél jobban szeretem, de már
látom, minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Lizi nem tud megbízni
senkiben.
– Öcsém, már mindenütt kerestelek, aggódtam érted. – Ahogy
meghallom Martin hangját és megérzem a kezét a vállamon, minden
düh és keserűség feltör belőlem. Mielőtt józanul átgondolnám a tetteim, felpattanok a székről és nekiesek.
– Takarodj innen, Martin! – Megragadom a zakójánál. – Elárultál!
Miattad élem át a poklok poklát. Te vagy az oka, amiért Lizi elment,
amiért itt hagyott! – ordítom, magamból kikelve.
Persze legbelül tudom, hogy ez nemcsak Martin hibája, de most ő
van itt, rajta tudom kitölteni a dühömet és a csalódottságomat. És persze ebbe most az a jó pár pohár whisky is besegít, amit már megittam.
– Colton, kérlek! Bocsáss meg! Én nem gondoltam, hogy ez lesz!
Azt hittem, Lizi megérti, hogy az üzlet…
– Az üzlet! – vágok dühösen közben. – Te csak erre tudsz gondol-
ni! – Meglökőm a mellkasát, mire Martin megtántorodik.
Közelebb megyek hozzá, úgy ordítom a fejébe.
– Pontosan tudtad, mit jelent nekem ez a lány, hogy mennyire szeretem – lökdösöm tovább. – Mégis képes voltál beáldozni minket, pusztán az üzlet miatt!
– Colton, kérlek, nyugodj meg! Hibáztam, öcsém, most már tudom, de akkor ezt láttam jónak. Meg kell, hogy értsd!
– Szóval ezt láttad jónak! Akkor te is értsd meg, hogy én meg most
ezt látom jónak! – Azzal egy hatalmasat behúzok neki egyenesen a
gyomrába. Martin összegörnyed a fájdalomtól, de nem érdekel, ennyi
kijárt neki. – Nem vagyunk többé testvérek! – kiáltom neki, majd visszaülök a bárpulthoz, és tovább iszom.
– Sajnálom! – sóhajtja.
Nem nézek hátra, és nem válaszolok, dugja fel magának a sajnálatát. Miatta elveszítettem az egyetlen nőt, aki mellett boldog tudtam lenni, és ezt soha nem fogom neki megbocsátani.
Folytatom tovább az ivást. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez
lenne a megoldás, de nem tudok józanul gondolkodni, túlságosan fáj a
szívem, és csalódott vagyok, így elmerülök az önsajnálatban.
– Tudtam, hogy itt foglak megtalálni! – Hátra sem kell néznem,
hogy tudjam, Polett az! Ezt az idegesítő rikácsoló hangot bárhol meg-
ismerem.
– Húzz a picsába, Polett, mielőtt olyat teszek, amit később megbánok – figyelmeztetem, de ő mintha meg sem hallaná, amit mondok, le-
ül mellém.
– Colton, drágám! Ennyit nem ér az a kis szerencsétlen. – A combomra teszi a kezét.
Azonnal elönti a düh az agyam. Megragadom a karjánál fogva. –Megmondtam már neked a múltkor is, hogy ne merészelj Liziről így beszélni. Mit képzelsz, ki a franc vagy te, hogy így játszol az
életemmel – sziszegem az arcába, és közben még jobban megszorítom a karját.
– Colton, engedj el! Ez fáj! – próbál kiszabadulni a szorításomból,
de a harag, amit most iránta érzek, elveszi a józan eszem, és ebben az
sem segít, hogy rengeteget ittam.
– Fáj? – kérdezek vissza. – Neked fogalmad sincs, mi az a fájdalom. – Még jobban megszorítom a karját.
– Colton, kérlek! – nyög fel fájdalmasan.
Elengedem a karját. Ott akar hagyni, de elkapom a csuklóját és
visszaültetem.
– Itt maradsz, baszd meg, és végighallgatsz! – parancsolok rá. –
Te… Te… Te egy… – el akarom mondani neki, hogy egy aljas rossz-
indulatú ribanc, és hogy soha nem fog egy olyan édes és tiszta lányhoz
felérni, mint Lizi, de a nyelvem mégsem engedelmeskedik.
Megrázom a fejem, és újból belekezdek.
– Polett… Te egy… – Nem tudom folytatni, érzem, hogy a szorításom gyengül, és Polett arca egyre homályosabbá válik.
Fel akarok állni, de ekkor elhomályosul minden.
A fejem úgy lüktet, mintha kalapáccsal ütnék. Már reggel lehet,
mert érzem az arcomon a nap sugarait, de bárhogy is akarom, nem tudom kinyitni a szemem. Mintha mázsás súly lenne rajta. Megfordulok, és az arcomat a párnába temetem. Próbálom visszapörgetni a tegnapi napot. Rohadt sokat ittam, erre emlékeznem sem kell, mert a testem elárulja. Egyszer csak egy női kezet érzek a hátamon. Simogat, és
a nyakamat csókolgatja.
Lehetséges, hogy az egészet csak álmodtam!
– Liz, gyönyörűm! Ha tudnád, milyen rosszat álmodtam, azt hittem, elveszítettelek – dörmögöm álmosan, ahogy megfordulok. Ami-
kor kinyitom a szemem, Lizi angyali arcára számítok, de helyette más
néz vissza rám.
Hogy a francba kerül ide Polett!
– Mi a francot keresel te itt? – kérem számon azonnal.
– Úgy érted, hogy te mit keresel az ágyamba? – kérdez vissza kaján
mosollyal az arcán.
Körbenézek a szobában, ez tényleg nem az enyém.
Bassza meg, nem emlékszem semmire.
– Mondd csak, drágám! Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezi kacéran.
– Nem, bassza meg! Azért kérdezem! – csattanok fel, miközben ki-
kászálódok az ágyból. Csak ekkor veszem észre, hogy teljesen meztelen vagyok, és ahogy végignézek Poletten, ő is.
A rohadt életbe! Ez nem történhetett meg! Nem feküdhettem le
Polettel.
– Elmondanád, mi ez az egész? – kérdezem tőle idegesen, mialatt
a nadrágomat húzom fel.
– Szerintem ez teljesen egyértelmű. – Végignyújtózik az ágyon. –
Tegnap a bárban találtam rád. Bánatos voltál, én vigasztaltalak, iszogattunk, aztán nem tudtunk uralkodni magunkon. Elkapott minket a
szenvedély, amit még mindig érzünk egymás iránt, és végül győztek
a vágyaink.
Milyen vágyról hadovál ez itt nekem! Soha életemben nem vágytam
rá! A szenvedélyről meg jobb, ha nem is beszélünk, mert egy farönkben is több szenvedély van, mint benne!
– Nézd, Polett! Nem tudom, mi ez az egész, de csak, hogy tisztázzuk! Bármi is történt itt tegnap, az részemről nem jelentett semmit! – magyarázom neki, és remélem, megérti, mert rohadtul nem hiányzik
még egy bonyodalom az életemben.
Polett szemei szikrákat szórnak. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint
aki megérti, amit az előbb mondtam.
– Pedig megtörtént, Colton, és ezen már nem változtat semmi! Mi
összetartozunk! – sikítja hisztérikusan.
– Az isten verjen meg! – kiabálok rá. – Vésd már bele abba a diónyi agyadba, hogy nincs és soha nem is lesz köztünk semmi. Én Lizit
szeretem. Ő az egyedüli nő, akire vágyom! És ha még egyszer kereszt-
be, mersz tenni, esküszöm, megkeserülöd.
Mielőtt kinyitom az ajtót és otthagyom, még egyszer megpróbálok valami értelmet verni a fejébe, nehogy megint olyat képzeljen be,
ami nem létezik.
– Polett! Ne kergesd magad hiú ábrándokba, mert teljesen mindegy
hogyan alakul Lizivel a jövőm, te akkor sem fogsz kelleni!
– Dögölj meg, Colton Davis – kiáltja utánam, de nem érdekel.
Talán kemény voltam vele, de remélem, most már eljutott az agyáig, hogy nem szeretem.
Becsukom az ajtót, elindulok vissza a saját szobámba, közben pedig átkozom magam, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen! Próbálok visszaemlékezni a tegnap estére és magyarázatot találni, hogy kerültem Polett ágyába, de csak pillanatnyi képek villannak be. Az még
megvan, hogy a bárban vagyok és iszok. Aztán Martin jött oda,
veszekedtünk, és én behúztam neki egyet. Az is rémlik, hogy Polett is
ott volt, vitatkoztunk, de aztán teljes képszakadás. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mehetett minden így tönkre. Tegnap még én
voltam a világ legboldogabb embere, tényleg hittem abban, hogy Lizivel boldogok lehetünk, hogy ő az a lány, akivel le fogom élni az életem. Erre tessék, alig pár óra leforgása alatt minden a feje tetejére állt.
Lizi eltűnt, én pedig Polett ágyában ébredek. Pedig a hátam közepére sem kívánom azt a nőt. De ez a tényen mit sem változtat, lefeküdtem vele, és ezt már nem tudom meg nem történtté tenni. Csak abban
bízom, hogy ez az éjszaka soha nem fog kiderülni, mert azt tuti, hogy
Lizi soha nem bocsátaná meg nekem! Bár ahogy most állunk, abban
sem vagyok biztos, hogy valaha látom még. Mégis a szívem legbelül
azt súgja, hogy van még számunkra remény, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy Lizi ne legyen többé az életem része. A szobám
ajtajához érve egyre jobban úrrá lesz rajtam a bizakodás, hogy még
nincs minden vesztve, hogy Lizi talán visszajött és mindent meg tudunk beszélni. De ez a remény azonnal szertefoszlik, amikor belépek,
és a szemem végigfut az üres szobán.
Végigmegyek az üres nappalin egyenesen a hálóba. Meglátom az
üres gardróbszekrényt, és érzem, hogy a levegő kiszorul a mellkasomból, ahogy egyre erősebben tudatosul bennem, hogy Lizi elment. El-
hagyott! Örökre!
Leülök az ágyra, a tenyerembe temetem az arcom.
Hogy szúrhattam el ennyire!
Visszapörgetem az elmúlt néhány hónapot, amit Lizivel töltöttem.
Annyi mindenen mentünk keresztül, olyan boldogok voltunk, szépen lassan sikerült elnyernem a bizalmát, végre kibújt a páncéljából,
megbízott bennem. Az elmúlt hónapok nem csak őt változtatták meg,
de engem is. Már nem az az önző felszínes alak vagyok, mint régen.
Semmi másra nem vágytam, csak hogy Lizi boldog legyen mellettem,
hogy éreztessem vele, rám mindenben számíthat, mellettem biztonságban van. Azt hittem, sikerült, de az, hogy Lizi egy szó nélkül el-
ment, meg sem várva, hogy megmagyarázzam, mi történt, arra utal,
hogy soha nem tudott igazán megbízni bennem. És akármennyire fáj
ezt kimondanom, ez az én hibám. Túl sokszor választottam a könnyebb utat és hazudtam, mintsem, hogy őszintén elmondjam neki az
igazat. Azzal nyugtattam magam, hogy csak miatta teszem, hogy meg-
védjem, de már látom, ezzel még távolabb löktem magamtól. Miért
van az, hogy az ember csak akkor jön rá a hibáira, mikor már túl késő? Miért hisszük azt, hogy a problémák majd maguktól megoldódnak. Ha őszinte lettem volna vele az első perctől kezdve, talán ez az
egész máshogy alakul.
Hirtelen kinyílik az ajtó, női cipő kopogását hallom.
Lizi az, visszajött!
Azonnal felpattanok és kiszaladok a hálóból, de csalódás ér, mert
Victoria áll a nappaliba.
– Azt hittem, Lizi az! – sóhajtok fel keserűen.
– Ezek szerint még mindig nem jött vissza? – kérdez vissza.
– Nem – rázom meg a fejem. – És nagyon úgy fest, hogy nem is
fog.
– De mégis hová mehetett ilyen rövid idő alatt?
– Nem tudom. Ötletem sincs, hol lehet. – Idegesen beletúrok a hajamba. – Esküszöm, ha történik vele valami, én…
– Erre ne is gondolj – nyugtatgat. – Nem lesz semmi baj, Martin és
én majd segítünk megtalálni.
Dühösen nézek Victoriára.
– Ne is említsd Martin nevét! Hallani sem akarok róla! Már épp
eleget segített!
– Colton, ne csináld ezt. Martin nagyon sajnálja. – Közelebb jön.
– Beszéltem vele, és elmondta, tegnap mi történt köztetek a bárban.
– Mondd csak, tényleg szükség volt arra…
– Azt kapta, amit megérdemelt – vágok közbe. – Egy cseppet sem
bánom!
– Jól van, ne veszekedjünk most ezen! – emeli fel a kezét, jelezvén,
hogy dobja a témát.
Körbenéz a szobán, majd vissza rám. Elidőz rajtam, és kérdőn vizslatni kezd, aztán felteszi a kérdést, amit nem akartam hallani.
– Mondd csak, Colton, hol voltál tegnap éjszaka? Bejöttem többször is, de a szoba üres volt.
Egy pillanatig megfordult a fejembe, hogy elmondom Vicnek, Polettel töltöttem az éjszakát, de aztán elvetem, nincs szükségem fej-
mosásra. Előveszem a legjobb pókerarcomat, mielőtt válaszolok neki.
– Az utcán, Lizit kerestem.
– Tényleg, mert Martin azt mondta… – nem tudja befejezni, mert
az ajtó kinyílik, és Martin sétál be rajta.
– Colton, öcsém, én annyira sajnálom! – kezd bele, de belefojtom
a szót.
– Takarodj a szemem elől! – ordítom dühösen. – Nem hallod? Tűnj
el! – Elindulok felé, hogy kidobjam, de Vic elkapja a karomat.
– Colton, ne csináld, hiszen ő a testvéred! Hibázott és…
– Hibázott? – nézek dühösen Vicre. – Tönkretette az életem!
– Colton, testvérem…
– Te nem vagy többé a testvérem – jelentem ki határozottan, és
most így is gondolom, még az sem tántorít el, ahogy Martin fájdalmas
arcát nézem. Mert én is ugyanezt a fájdalmat érzem. „A család szent
dolog.” „Mindig legyetek jó testvérek.” „Soha ne engedjétek, hogy
bármi is közétek álljon.”
Anyánk mindig ezt mondta nekünk. És én eddig így is éltem, de
amit Martin tett, hogy képes volt beáldozni engem és a boldogságomat egy rohadt üzlet miatt, az megbocsáthatatlan. A legnagyobb fájdalom, ha épp az árul el, akiben a legjobban megbízol. Martin nem szól,
csak kisétál az ajtón.
– Igazságtalan vagy vele! – áll elém Vic.
– Tényleg? Akkor szaladj utána és vigasztald meg – mutatok az aj-
tó felé.
Victoria rosszallóan megrázza a fejét, de nem érdekel, mit gondol,
mint ahogy az sem, hogy érzi magát most Martin. Egy ember van, aki
most érdekel, az pedig Lizi. Minél előbb meg kell találnom.
– Jól van, otthon majd megbeszéljük a dolgokat. A gép öt órakor
indul és…
– Én nem megyek veletek haza.
– Tessék? Ezt mégis hogy érted? Nem maradhatsz itt Miamiban!
– Dehogynem – vágom rá. – Addig nem megyek vissza New York-ba, míg Lizit meg nem találom.
– Colton, térj már észhez! Mégis hogy akarod megtalálni ebben a
hatalmas városban!
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy Lizi most egyedül van oda-
kint, és én addig nem leszek nyugodt, míg meg nem találom.
– Jól van, de mégis mit akarsz csinálni?
– Újból végigjárom az utcákat. Felbérelek egy magánnyomozót.
Nem tudom, bármit, ami segíthet megtalálnom…