El Cadejo: 1.Fejezet

Figyelem, szókimondó szövegek! Ebben a bejegyzésben egy könyv részlete, fiatalkorúak számára nem ajánlott szókimondó szövegek olvashatók!

Az, hogy mikor válik egy gyerekből felnőtt, nem életkor kérdése. Az egész egy váratlan és visszavonhatatlan pillanat, ami villámgyorsan és könyörtelenül ront rá az emberre.
Még most is élénken él bennem a nap, amikor világossá vált előttem: a gyermekéveknek vége, és az életem innentől kezdve gyökeresen megváltozik…

Tízéves voltam, amikor a helyi banda, a Vibora lerohanta a törzsemet, és megöltek mindenkit, anyámat is beleértve. Én pont az erdőben csavarogtam, ahogy általában szoktam. Mikor visszaértem, még tartott a mészárlás. A vér és a halál mindent betöltő szaga örökre beleivódott az emlékezetembe. Mint ahogy anyám élettelen látványa is. Azt hiszem, ott, abban a pillanatban váltam felnőtté, és ott, akkor gyilkoltam először. Rárontottam azokra a férfiakra, nem kegyelmeztem nekik, ahogy ők sem kegyelmeztek nekünk. Eduardo, a banda vezére, látva mészárlásomat, úgy döntött, meghagyja az életemet. Maga mellé vett, és minden piszkos munkát elvégeztetett velem, miközben úgy tartott, mint egy kutyát. Hogy megtörje minden ellenállásomat, nyakörvet rakott rám, és ha a legkisebb ellenszegülést tapasztalta, súlyos büntetéseket mért rám. Kis idő múlva teljesen megszűntem embernek lenni, nem voltam több mint Eduardo egyszemélyes hadserege. Az ő sicariója. A sötét bőröm és a folyton izzó szemem miatt, amit annak köszönhettem, hogy ébenfekete szemem körül az írisz barna volt. Eduardo elnevezett Cadejonak. Így lettem én az ördög kutyája!

Tíz évvel később

– Gyere, Cadejo! Már csak egy család van, akit ma éjszaka meglátogatunk – int felém Eduardo, ahogy az embereivel együtt kiszállok a kocsiból.
Késő este van, már az egész utca csendes. Követem Eduardot az utca végében álló kis házhoz. A ház elég szegényes. Az ablakokból fény szűrődik ki, tudtunkra adva, hogy a bent lévők még ébren vannak. Eduardo megáll a rozoga ajtó előtt, bevárva engem, és ahogy odaérek, már rúgom is be az ajtót.
Egész nap ez ment. Már nem is tartom számon, hányadik család ez, melyet ma felkerestünk, csak egyet tudok, így vagy úgy, de mind kifizette a tartozását. Rohadt fáradt vagyok, nem ettem, és nem ittam ma még semmit, csak az jár a fejemben, hogy vége legyen a mai napnak. Így nem teketóriázok, azonnal elkapom a férfit, aki a hangzavarra előjött, majd kétszer állon vágom, mielőtt még pattogni kezdene nekem.
Figyelem Eduardot ahogy lassan komótosan besétál a fehér öltönyében. Mintha csak valami kibaszott gengszterfilmben lennénk. Pedig ez kurvára nem egy film, ez az én elbaszott életem!
– Tartozol nekem, Manuel, nem is kevés összeggel.
– Tudom, Eduardo, de még kellene egy kis idő. Egy hét, és meglesz, ígérem – fogadkozik a férfi, de egyértelmű, hogy csak az időt húzza.
Körbenézek a kis házban, és megakad a szemem a csomagokon, ezek szerint menekülni készült. Látom, hogy Eduardo is a csomagokat nézi.
– Mik ezek a csomagok, Manuel? Csak nem arra készülsz, hogy elmész, úgy, hogy nem adod meg a tartozásodat? – vonja azonnal kérdőre.
A szerencsétlen még nem is sejti, de mindjárt vége az életének!
– Nem, dehogyis, Eduardo, csak az asszony akarja meglátogatni a családját, pusztán erről van szó.
– Ne nézz hülyének, baszd meg! – ordítja, és azzal a lendülettel szájon vágja a szerencsétlent.
Ekkor egy női hangra leszünk figyelmesek, odakapjuk a fejünket, és az ajtóban megpillantjuk a hang tulajdonosát. Gyönyörű fehér nő, ritka az ilyen errefelé.
– Beatriz, menj be a szobába! – kiabálja a férfi, de már késő, mert Eduardo úgy nézi a nőt, hogy tudom, nem fogja elengedni. Sokszor láttam már, mit művel az asszonyokkal, pontosan tudtam, mi jár most is a fejében.
– Nocsak, Manuel, nem gondoltam, hogy ilyen gyöngyszemet rejtegetsz az otthonodban. Mondd csak, egy ilyen szerencsétlen csóró, mint te, hogy birtokolhat egy ilyen szépséget? – gúnyolódik rajta, közben int nekem, hogy vigyem oda neki a nőt.
Elkapom a karját, és odaviszem Eduardo elé az asszonyt.
– Szóval, Manuel, azt mondod, egy héten belül megszerzed a pénzt?
– Igen, Eduardo, esküszöm neked.
– Jól van, kapsz még egy hetet, de cserébe, mert ilyen nagyvonalú vagyok, neked is kell adnod valamit.
– Persze, Eduardo, bármit… bármit kérhetsz.
– Őt akarom! – mutat a nőre.
A férfi szeme összeszűkül, látom rajta, bármire képes lenne, hogy megvédje a feleségét. Mielőtt észbe kapnék, a férfi rám veti magát. Hiába vagyok vagy három fejjel magasabb nála és sokkal erősebb, egész nap étlen-szomjan voltam, és ezt most a férfi ki is használja. Elkezdünk dulakodni, Eduardo meg persze ordít, hogy ne baszakodjak már, végezzek a nyomorulttal! Aztán egy durranást hallok, és a férfi leesik rólam. Eduardo kezében ott a fegyver, és csak nevet.
– Mi van veled, Cadejo? A végén még én leszek a te kibaszott megmentőd – nevet tovább, de nem sok ideje marad a nevetésre, mert a nő ráveti magát.
– Te aljas gyilkos! – kiabálja magából kikelve, és próbálja elvenni Eduardótól a fegyvert, de semmi esélye.
– Maradj nyugton, baszd meg, vagy a férjed után küldelek most azonnal! – hörögi magából kikelve, majd elkapja a nő karját, és a konyhaasztalra csapja az asszonyt. Felhúzza a szoknyáját, miközben a fejét az asztalon tartja leszorítva.
Tudom, mi következik, ezerszer láttam már. Eduardo szereti megerőszakolni a nőket, élvezi, ahogy sikítanak és könyörögnek neki. De ez a nő nem könyörög, és nem is sikít. Csak néz, miközben Eduardo hátulról döfködi. Először azt hiszem, talán sokkban van, de aztán rájövök, miért nem kapálódzik. Az asztal alatt egy kés van, és mire észbe kapnék, a nő előhúzza, de használni már nem tudja, mert Eduardo azonnal fejbe lövi.
– A büdös kurva! Ez megölt volna, baszod! Még szerencse, hogy a tükörből láttam, mire készül. Kár érte, jó kis numera volt – mondja kimérten, miközben felhúzza a sliccét.
Felém fordul, közelebb jön, rám fogja a pisztolyát. – Itt helyben meg kéne, hogy öljelek. Ez a kis kurva majdnem megölt, és te észre sem vetted. Ha rajtad múlt volna, most halott lennék.
Abban biztos lehetsz, te mocsok!
– Most mit vársz tőlem Eduardó! Egész nap nem ettem, nem ittam semmit! Fáradt vagyok! –válaszolom, de ez csak olaj a tűzre.
Eduardo arca megfeszül.
– Ki a szart érdekel, hogy fáradt vagy, Cadejo! Az a dolgod, hogy megvédj engem és elvégezd a piszkos munkát, amit rád bízok! – ordítja, majd közelebb lép hozzám. – Talán hiba volt levennem rólad azt a kibaszott nyakörvet. – Felemeli a pisztolyt, és a fejemnek szegezi.
Több mint két fejjel vagyok magasabb nála, ha akarnám, simán elvehetném tőle, de mégsem teszem. Hogy miért nem? Mert nem vagyok több mint egy betört állat, aki hűséges a gazdájához, csakhogy ez nem jelenti azt, hogy félnék is tőle vagy akár a haláltól. Közelebb megyek, érzem, ahogy a pisztoly csöve a homlokomba nyomódik. Csak bámulok rá, és figyelem, ahogy az ujját a ravaszon tartja, és magamban reménykedek, hogy végre meghúzza azt a kibaszott fegyvert, és véget vet az életemnek. Már ha életnek lehet nevezni, amit most élek. De nincs szerencsém, mert leereszti a fegyvert.
– Jól jegyezd meg, Cadejo, csak azért vagy még életben, mert én így döntöttem. Nem vagy más csak egy kutya. Az én kutyám, és ha már nem veszem hasznod, megöllek, mint itt ezeket.
Hirtelen zajt hallunk a hátsó szobából.
– Menj, nézd meg, ki az – utasít Eduardo.
Bemegyek a hálószobába, de nem látok senkit. Épp indulnék ki, amikor meglátok az ajtó háta mögött egy kislányt. Csak állok, és nézem őt, fehér hálóing van rajta, szőke göndör haja a válláig ér. Gyönyörű kék szemével néz rám, és olyan érzésem támad, mintha nem is embert néznék, hanem egy angyalt.
– Mi van már, Cadejo? Mi a tökömet baszakodsz abban a szobában? Van ott valaki?
– Nem, főnök, nincs itt senki – válaszolom, miközben ujjamat a számhoz teszem, jelezve a kislánynak, hogy meg ne szólaljon. Leguggolok hozzá. – Nem lesz baj. Csak maradj a szobában – nyugtatom, mire a kislány szorosan átölel.
Ettől az egyszerű emberi gesztustól, amit ráadásul egy gyerektől kaptam, hirtelen felszínre törnek bennem az emlékek. Amikor gyerekként anyám ölelt magához vagy simogatta meg az arcomat. Réges-régen eltemettem magamban ezeket az emlékeket, és nem gondoltam, hogy valaha még előjönnek.
Szorosan magamhoz ölelem, úgy súgom neki:
– Nem engedem, hogy bajod essen.
– Hát ez szép, mondhatom – szólal meg Eduardo a hátam mögött. – Azt mondtad, nincs itt senki. Szóval hazudsz nekem, Cadejo.
– Ő csak egy gyerek! – válaszolom, és kezemmel a hátam mögé tolom a kislányt.
– Nem megugattam már neked ezerszer, hogy nem maradhatnak szemtanúk? Öld meg! – utasít újból.
Elönt a düh, és most először szembeszállok vele.
– De hiszen csak egy kibaszott gyerek, egy kislány! Mégis mitől félsz? – ordítom magamból kikelve.
Eduardo arcára kiül a döbbenet, az arca eltorzul a dühtől, ahogy minket néz.
Látom rajta, nem érti, hogy az ő mindig engedelmes kutyája most miért nem követi az utasításait.
– Cadejo! Hogy merészelsz ellenszegülni a parancsomnak? Vagy megölöd őt, vagy megölöm én magam – ordítja, majd a pisztoly csövét a kislány fejéhez tartja, de mielőtt meghúzhatná a ravaszt, kirántom a kezéből a fegyvert, és fejbe lövöm. Eduardo azonnal összeesik.
A kurva életbe mit csináljak most? Eduardo emberei keresni fognak, az biztos.
Benyúlok a zsebébe, és kiveszem a kocsikulcsot meg azt a köteg pénzt, amit a mai napon behajtottunk az emberektől. Ránézek a kislányra, aki talán sokkot kaphatott, mert üveges szemmel bámulja a holttestet.
Mit csináljak ezzel a gyerekkel?
Felkapom, kimászok vele a hátsó ablakon, majd a fülébe súgom.
– Most csukd be a szemed, és bármit is hallasz, ne nyisd ki, csak ha én szólok. Rendben?
A kislány bólint.
Jól van, akkor kezdődjön a műsor.
Ahogy megkerülöm a házat, Eduardo emberei már jönnek is felém. Tudom, hogy rohadt gyorsnak kell lennem, különben kinyírnak mind a kettőnket. Előveszem a fegyvert, és esélyt sem adok nekik, hogy felfogják, mi a franc van, már lövök is, egyenesen a szemük közé.
A mészárlást hamar befejezem, a kislányt beültetem a kocsiba, majd elhajtok onnan, bár rohadt tanácstalan vagyok, hová is kéne mennem.
Ránézek a gyerekre, aki úgy bámul rám, mintha magát az ördögöt nézné. Mondjuk, nem nyújthatok valami szép látványt a sok vértől.
– Ne félj, rendben lesz minden – próbálom megnyugtatni őt, meg talán magamat is.
– Nem félek – szólal meg egy kis idő múlva.
Remek, legalább kettőnk közül ő nincs beszarva.
Én viszont még mindig rohadt tanácstalan vagyok, mit tegyek. Eddig Eduardo szolgája voltam, tulajdonképpen nem is ismerek más életet, csak amit Eduardo mellett éltem, csak a gyilkoláshoz értek.
Hirtelen eszembe jut Parenke. Ott talán biztonságban leszünk, csak hogy a francba jutok oda? Parenke Eduardo drogültetvénye, egy sziget, amit csak repülőgéppel lehet megközelíteni. Ha Eduardónak nem volt szüksége rám, ott tartott, hogy felügyeljem az ültetvényt és az ott dolgozó embereket. Igen, ez tökéletes hely arra, hogy meghúzzam magam egy időre, csak repülőgépet kell szereznem. Megfordulok a kocsival, és egyenesen Eduardo magángépéhez veszem az irányt. Mondjuk, fingom sincs, hogyan fogom elvezetni azt a rohadt gépet, de csak találok egy kibaszott pilótát.
Amikor odaérünk, minden sötét, otthagyom a kislányt a kocsiban, aki időközben elaludt, majd egyenesen a kis bódéhoz megyek, ahol a pilóták szoktak aludni. Berúgom az ajtót, négyen vannak, de nem mozdulnak, mind halálra van rémülve.
– Melyikőtök a pilóta?! – ordítom, de nem válaszolnak, csak bámulnak rám, mondjuk elég dermesztő látványt nyújthatok vértől mocskosan, de nekem most rohadtul nincs időm a szarakodásra. Lelövöm az egyik férfit – és kurvára remélem, hogy nem a pilótát lőttem le –, majd újra megkérdezem.
– Melyikőtök a pilóta?
A háromból két férfi azonnal felemeli a kezét.
Na, ezt már szeretem, haladunk.
A másik férfit, aki még mindig a társa holttestét bámulja megkövülten, lelövöm, nincs szükségem szemtanúkra, de még így is ketten vannak.
– Melyikőtök a jobb pilóta? – kérdezem, mert valahogy el kell döntenem, hogy melyiket hagyjam életben.
A kisebbik megszólal.
– Én még csak segédpilóta… – nem hagyom, hogy befejezze, lelövöm őt is.
Na akkor ez a kérdés megoldódott!
– Te most elviszel Parenkébe! – mondom a férfinak, aki elég okos ahhoz, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
A kocsiból kiveszem a kislányt, és elindulok vele a repülőgéphez.
Úgy egy óra múlva Parenkébe vagyunk, a pilótát ott hagytam a repülőgépen megkötözve, mert még szükségem lesz rá.
– Félsz? – kérdezem a kislányt, ahogy a ház felé tartunk.
Megfogja a kezem.
– Nem, amíg te velem vagy – néz rám a nagy kék szemével.
Elmosolyodom, majd a karomba veszem, és bemegyünk a házba.
– Hol vannak a szüleim? Mikor találkozhatok velük? – kérdezi váratlanul.
– Ők már meghaltak. Felejtsd el őket! – válaszolom neki, miközben lerakom a rozzant kanapéra, ami ágy gyanánt szolgál nekem.
A kislány elkezd sírni, én meg hirtelen nem is tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Már rég kiirtottam magamból minden érzelmet, mert csak így tudtam életben maradni, de ez a kislány olyan érzelmeket elevenített fel bennem, amit nem gondoltam, hogy még a felszínre kerül ebben az életben.
Átölelem, úgy próbálom nyugtatgatni.
– Jól van. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Én majd vigyázok rád – vigasztalom.
– Látni akarom a szüleimet – zokogja kétségbeesetten.
Nem válaszolok, mert pontosan tudom, mit érez most és azt is hogy nincsenek szavak amivel enyhíteni tudnám a fájdalmát. Így csak szorosan magamhoz ölelem őt.
Egy kis idő múlva kezd megnyugodni.
Elhúzódok tőle, de csak annyira hogy a szemébe nézhessek.
– Hogy hívnak? – kérdezem tőle.
–Katerina – válaszolja álmosan, és közben úgy bújik hozzám, akár egy kiscica az anyjához.
– És neked mi a neved? – kérdezi halkan, de szinte azonnal álomba is szenderül.
A nevem! Tíz éve nem kérdezte meg senki a nevem, szinte már én magam is elfelejtettem.
– Miguel – válaszolom. – A nevem Miguel Ramirez! – És ahogy kimondom, valami megváltozik bennem. Mintha visszakapnám a szabadságomat.
Ránézek a kislányra, aki a karomban alszik. Kis karjával szorosan átfogja a nyakam, én meg a haját simogatom, és hallgatom a szuszogását. Még soha nem éreztem ilyen nyugalmat és békességet, mint most. Azt hiszem, ez a kislány lett az én megmentőm, az én Angyalom.
Most már tudom, mit kell tennem. Visszamegyek a városba, és átveszem Eduardo pozícióját a Viborán belül. Aki pedig az utamba mer állni, azt megölöm.
De mindenekelőtt ezt az Angyalt, aki most itt szuszog a mellkasomon, biztonságba helyezem, mert ettől a naptól kezdve vigyázni fogok rá, amíg csak élek…

Megosztom másokkal is...